Február 20.
és 22. között a Karácsfalvai Sztojka Sándor Görögkatolikus Líceumban tartotta
idei nagyböjti ifjúsági lelkigyakorlatát a Görögkatolikus Ifjúsági Szervezet
(GISZ) Éld meg a pillanatot! címmel.
„A múlt már
mögöttem van, a jövő még előttem, a jelen az a pillanat, amiben találkozom
önmagammal és Istennel. Az Isten számára nincs idő, hanem csak a jelen van.
Személyes kapcsolat Istennel csak a jelenben lehetséges. Ezt a jelent kell
megragadni, tudatosan megélni” – ez a gondolat képezte idei lelkigyakorlatunk
mottóját, amelyet a 3 nap ideje alatt igyekeztünk megérteni – szinte teljes
csendben.





Eddigi
lelkigyakorlataink főként a vezetők által tartott előadásokkal, az azokat
érintő, hozzájuk kapcsolódó játékokkal, csapatfeladatokkal teltek. A mostani
lelkigyakorlat vezetője, Ruszinkó Szergej viszont nem megmondani akarta a
résztvevőknek, hogyan éljék, éljük meg életünk pillanatait, hanem igyekezett
rávezetni bennünket arra, hogy mi magunk fedezzük fel a soha vissza nem térő
pillanatok lényegét, s mindazt, ami azokat széppé és megismételhetetlenné
teszi. Mindezek Isten és saját személyünk függvényei, éppen ezért a
lelkigyakorlat ideje alatt Istenre s önmagunkra kellett „csak” figyelnünk, hogy
megtaláljuk személyiségünk azon vonásait, tényezőit, amelyeket sokszor álarc
mögé rejtünk, s nemhogy másoknak, de még önmagunknak sem mutatunk meg. Ez a
rejtőzködés az oka annak, hogy nem sikerül ténylegesen találkoznunk Istennel.

Sosem egyszerű
igazi választ adni arra az egyszerű kérdésre, hogy hogyan érzi magát az ember a
jelen pillanatban – s erről is volt alkalmunk meggyőződni. Hiszen millió hatás
ér bennünket minden egyes nap környezetünk irányából. Mindezekre szükségünk is
van, hiszen annak függvényében látjuk magunkat valamilyennek, hogy mások felől
mi tükröződik felénk. Mindazonáltal ezek befolyásolják hangulatunkat, ezáltal
viselkedésünket is. Egész valónkat a test-lélek-szellem egysége alkotja, s
ezeket külön-külön is számos hatás éri. Hagyjuk, hogy a különböző ingerek
hatással legyenek ránk, hiszen adott helyzetben az adott érzelmi állapotunknak
megfelelően döntünk, amelyet pedig nagyban befolyásol az, miket éltünk meg
létünk során.
Az Istennel
való kapcsolatban elengedhetetlen a bizalom. Az, hogy önmagamat adjam,
azt a részemet, azt az énemet, amelyet nem mutatok meg mindenkinek. Ez a
bizalom pedig emberi kapcsolatainkban is meg kell legyen, hisz anélkül minden
kapcsolat csak felszínesen él. Persze számos egyéb tényező is gátolhatja a
bizalom kialakulását, megmaradását. Ilyen például, ha életünkben,
kapcsolatainkban folyton korábbi történésekhez nyúlunk vissza, kivetítjük
másokra némely meglátásunkat, gondolatunkat, vagy épp olyan mintákkal próbálunk
azonosulni, amelyek egyáltalán nem saját valónkat tükrözik. Éppen ezért nem
arra kell folyton figyelnünk, hogy kik is vagyunk, hanem arra, hogy hogyan
jutottunk el idáig.
A
találkozás a kulcs. Istennel való személyes találkozásunk csak az
elmélyülés és az ima által valósulhat meg. Ki szokott imádkozni? Aki vallásos.
De aki vallásos, az vajon hívő ember is? És egyáltalán jól imádkozunk-e? Az
egyetlen közeg, amelyben megvalósulhat a találkozás, a teljes (belső) csönd.
És ezt a
bizonyos csöndet „gyakorolni” bőven volt alkalmunk. Önmagától talán egyikünknek
sem jutott volna eszébe az, hogy levelet írjunk önmagunknak arról, hogy mi
foglalkoztat vagy bánt éppen bennünket. Most viszont – „vezetői utasításra” –
mégis megtettük. Emellett pedig több egyszerű feladat szolgálta azt a célt,
hogy kicsit jobban megismerjük önmagunkat, meglévő jó és rossz tulajdonságainkra
vagy éppen arra összpontosítva, hogy miket tartunk értéknek, értékesnek saját
életünkben. S talán nemcsak a magam nevében beszélek, ha azt mondom: sikerült
legalább egy apró lépéssel közelebb kerülni önmagunkhoz, s ezáltal Istenhez is.
A csend az
egyetlen közeg, amelyben találkozhatunk Istennel. Szent Pál azt mondja a
Tesszalonikaiakhoz írt első levelében: „Szüntelenül imádkozzatok.” Az imához
belső csend szükséges, amihez pedig „csak” az kell, hogy sikerüljön valós
önmagunkra figyelnünk úgy, hogy kizárjuk, félretesszük gondolatainkból mindazt,
ami ebben hátráltat bennünket.
A magam, s
minden résztvevő nevében ezúton is köszönöm, köszönjük Ruszinkó Szergejnek,
hogy sikerült minket – a szó jó értelmében – „elhallgattatnia”, mert bőven volt
min elgondolkodnunk, szépen csendben.
Espán
Rita